2017. február 13., hétfő

Chia, a bűnös mag

Gyerekként imádtam az Alfa magazint. Olyasmi volt ez, mint a National Geografic Kids, csak ebben voltak képregény részletek is. Kivágtam a nekem legjobban tetsző írásokat és képeket, és egy vonalas füzetbe ragasztottam őket, együtt a Donald rágóban található képregényekkel, a dombornyomott matricákkal (Éééértik? Dombornyomott matrica a hetvenes években!) és hát mit is szépítsem, igen, nos, a banánokon található eredetmegjelölő matricákkal (pironkodó szmájli). Talán ez utóbbiakat volt a legnehezebb beszerezni, lévén, hogy a banán akkoriban ritka volt, mint a fehér holló. Érdekes füzet – ezt írtam az elejére, és még ma is megvan. A szüleim elő is fizettek nekem erre a sajtótermékre. Nos, jól tettem, hogy kigyűjtöttem a színes képeket, döbbenetes híreket, mert az Alfa magazin kisvártatva megszűnt. Csakúgy, mint jó pár társa, amire előfizettünk: a Lúdas Matyi, a Verena kötős újság és még sok más.
   Aztán volt, hogy világot látni szerettünk volna. Megvettük a repülőjegyet….és…..megszűnt a légitársaság.
   Írjam, ne írjam? Volt egy álomutazós tervem is. Igen, a Közel-Kelet lett volna a cél.
   És most itt a chia.
   Eddigelé nem sokat törődtem a chiával. De aztán az úgy volt, hogy beültem egy tejivóba a barátnőmmel. Répatortát vettem, mert ezúttal sokkal szerencsésebb voltam, mint Nyuszika, és a jépatojta még nem szűnt meg. Akkor jött egy nyugdíjas dzsigoló, az a fajta, aki mindig is értette a dürgést, és odaszólt a süteményes pultban álló lánynak:
-          Szívem, van chiapuding?
-          Mindjárt hozok hátulról – szólt a válasz a bennfentes beavatottnak.
   Ejha, chia puding! Gyúlt ki agyamban a piros fény. Ez valami extra dolog lehet. Na, majd legközelebb. És legközelebb, amikor arra jártam, mert a szomszédos postán régi szenvedélyemnek hódolva hó elején vásároltam egy sor sárga és fehér papírfecnit nagyon sok pénzért, éreztem, hogy ez az a pillanat. Le kell öblíteni a keserű élményt valami édessel. És akkor megismerkedtünk. Mit is mondjak, isteni volt. Gyorsan el is olvastam a chiáról, hogy milyen értékes alapanyag. Mert igaz ugyan, hogy régebben állateledelnek használták, de aztán rájöttek, hogy van benne egy csomó omega 3, ami most fontos, és így azok is hozzájutnak ehhez az értékes alapanyaghoz, akik allergiásak a halfélékre. Aztán van még benne alfa-linolénsav, a szív és érrendszer támogatója, mert emeli a jó koleszterin szint mennyiségét. Ráadásul nagy a rosttartalma, sok vizet képes felvenni, azaz telítettségérzést okoz, fogyókúrában jól használható. És még a szénhidráttartalma sem túl magas. És hogy erre ilyen jól rájöttek, rájöttek arra is, hogy mostantól kezdve a termelési költségei is megnőttek. Más oka nem lehet, hogy ilyen aranyárban adják, mert aligha hiszem, hogy állateledel korában is ennyibe került. Különben a vagyü marha tartási költségei eltörpülnének a chiával etetett jószágoké mellett. Na, mindegy, nyeltem egy nagyot, és vettem, mert érzetem, hogy ennek az új szenvedélyemnek hódolnom kell.
   Nem telt el két nap, és mit olvasok az „újságban” (abban, amelyiket nem szüntettek – még – meg)? Ugye kitalálták? A chia mag rosttartalma annyira magas, hogy az esetleges emésztési problémák miatt szakemberek nem ajánlanak többet fogyasztani napi 15 grammnál (á, el sem merem képzelni, mi lehetett az állatoknál, akik nem ebben a mennyiségben ehették). Csak előrecsomagolt formában, vagy bizonyos ételek összetevőjeként értékesíthető. „Kizárólag pékárukba, reggeli gabonapelyhekbe, valamint gyümölcs-, csonthéjas és magkeverékekbe legfeljebb 10 %-nyi mennyiségben, továbbá a magot törve vagy őrölve gyümölcslevekhez és gyümölcsital-keverékekhez legfeljebb 15 g/450 ml mennyiségben adagolva adható. Vagyis nem árusítható „chia puding”, „chia joghurt”, sem más hasonló dolog.”̽ 
   Puff neki.
   Ciao chia?
   Kicsit már félek magamtól. Vajon mi szűnjön meg legközelebb?

Chiapuding

Azért én még otthon csinálhatok, csináltam is. Ez ám a magyar virtus! És ebbe sem kell több 15 grammnál adagonként.
Szénhidrátcsökkentett változatban készítettem el. Ha elhagyjuk a joghurtot, vegán. Ha nem akarunk sztéviát használni, elhagyhatjuk, vagy tehetünk bele cukrot. A tetejére nyírfacukorral készített eperlekvárt tettem. Természetesen cukros is jó.

Hozzávalók 4 adaghoz
4 ek. chiamag
2 deci kókusztej
1 ek. sztévia (elmaradhat)
2 ek. görögjoghurt (elmaradhat)
eperlekvár

  1. A chiamagokat lábasba tesszük, hozzáöntjük a kókusztejet és a sztéviát.

  1. Addig főzzük, amíg be nem sűrűsödik, gyakran megkeverjük. Ez körülbelöl 3-4 percet jelent.

  1. Ha kihűlt, belekeverünk 2 evőkanál joghurtot, ha szeretnénk.

  1. Eperlekvárt teszünk a tetejére.

Na jó, a chia tényleg inkább állateledelnek néz ki 

Tojásmentes.
Tejfehérjementes. (joghurt nélkül).
Vegán. (joghurt nélkül)


Nos, legalább annyira hülyén néztem, amikor a veszélyes chiamagról olvastam, mint kisfiam, amikor meglátta a tévé képernyőjén, hogy kik a focimeccs egymás ellen játszó csapatai:
- Eger-USA????

A megfejtésért görgessen lejjebb!



















(GER-USA)








Idézet forrása: Index







2017. február 10., péntek

Akik a nutella alá vajaznak

       -          Kérsz valamit az ápiszból? – kérdezem a lányomat.
-          Nem tudom, mi az. – mondja ő.
Bizony, ez már történelem. Amikor kicsi voltam, imádtam hallgatni anyukám történeteit a gyerekkoráról. Hogy hogyan gyűjtött a gyár mellé kidobált selejtes üvegampullákat, hogyan úsztak át a többiekkel a Dunán, miket vettek a trafikban, hogy egyedül járt már óvodába is, azt, hogy egy nyár alatt nőtt meg, mire nyolcadikos lett, addig sokkal kisebbnek nézték a saját koránál, és hogyan kellett belógni a moziba. Sokkal izgalmasabbnak tűnt az a mesevilág. Azt gondoltam, hogy én már semmi érdekeset nem fogok tudni mesélni a gyerekeimnek, mert mire ők megszületnek, a világ mit sem fog változni. Nem is. Csak a sarkaiból fordult ki azóta. Néha úgy érzem magam, mint ha a Nagymamám lennék, aki következetesen Andrássy utat mondott Népköztársaság útja helyett, harisnyának hívta a zoknit. Eléggé meghökkent a Barbie babától, de azért hozott nekünk az olaszországi nyaralásából, és még mondta is, hogy hozott volna korábban is, de ilyen csúnya, nyeszlett babát nem akart venni, nem tudta, hogy ez nekünk tetszene. Az első és egyetlen Barbie babámat 12 évesen kaptam. Manapság már a tízévesek se babáznak (lehet, hogy már a még kisebbek se – nem tudom, évekkel ezelőtt elvesztettem a kapcsolatomat a csillámpóni világgal). Nos, én meg ilyeneket beszélek, hogy ápisz, meg Moszkva tér. Aztán vannak fertelmes szokásaim is. Például a kenyeret először megvajazom, és utána kenem rá a nutellát. Mi van??? Blehhh. Olyan dalokat (is) énekelek, amik már nem szerepelnek a Nemzeti Alaptantervben – feszabaDÚLVA zengje a nép. És csodatörténeteket is tudok mesélni arról, hogy milyen volt régen. Hogy a benzinkút helyén egy titkos kert volt, tele szederfával, ahol nyáron annyi szedret ettünk, hogy este, amikor lehunytam a szemem, csakis szedreket láttam, végtelen mennyiségben. Hogy nem volt, csak fekete-fehér tévé, Junoszty, vagy ahogyan mi olvastuk még a felsős idegen nyelvi tanulmányaink megkezdése előtt: Hohoc Tibi. Hétfőn még az se, egyébként a két adó kínálatát a csehszlovák 1-2. színesítette. Az első mobilomat 28 évesen vettem, előtte csak vonalas volt, arra is évekig vártunk, meg fülkéből telefonáltunk. Okos telefon se volt, GPS se. Mindent előre meg kellett beszélni, és be kellett tartani. Ha nem tudtuk az utat, fel kellett találni magunkat. A húgom, ha eltévedt, telefonfülkéből hívta anyukánkat, hogy „Eltévedtem, most hol vagyok?”
-          Nézz körül, mit látsz! – mondta a várost jól ismerő Anyu.
-          Van itt egy mozi, meg egy nagy út, meg még egy metrómegálló is.
-          Akkor az Arany János utcánál vagy, ha kiléptél a fülkéből, menj…
   Tánciskolába jártam. A fegyvergyárat nem szabadott annak hívni, ami. Lámpagyár. Ez volt a buszmegállóba írva. Lámpuska gyár, mondtuk mi. A tcom székház még művelődési ház volt és ott volt a biológia szakkör. A legfrissebb német nyelvű nyugati újságom 2-3 éves volt. És közkincs. Akár csak az összes burda újság. Ha valakinek volt, kölcsönadta, a többiek pedig rongyosra nézegették. Valós idejű nyelvgyakorlás anyanyelvi beszélőkkel? Há-há-há-há! Jó, nekem szerencsém volt, a baráti NDK-ba utaztam az Interfluggal, egyedül, 17 évesen, egy baráti családhoz. És amikor megjelentek a közösségi oldalak, hát az olyan volt, mintha újra kinyitottam volna a meséskönyvet és megtudtam belőle, hogy mi történt a szereplőkkel a történet vége utáni 10-20-30 évben. A mostani gyerekek, a dolgok mostani állása szerint mindig ismerősei maradnak egymásnak.
-          Jó neked – mondja a lányom – mert ti még most is foglalkoztok egymással, mi pedig lehet, hogy nem fogunk, hiába maradunk ismerősök a fércbukon.
Nem tudom, hogy így lesz-e. Hogy így van-e, hogy jobb-e az egyik generációnak, mint a másiknak. Az idő az egyik kezével ad, a másikkal elvesz valamit.

Szederfák helyett például a batátát. Az biztos, hogy annak idején még a piaci árusok között se hallott róla senki.

Currys-tejszínes batátakrémleves














Hozzávalók
kb. 1 kg batáta
1 fej vöröshagyma
Olívaolaj
3 ek. currypor
1 ek. Só
3 l víz
2 deci főzőtejszín
Bioleveskocka (elmaradhat)
1 csokor petrezselyem

A tálaláshoz
Reszelt sajt (parmezán)

1. Apróra vágjuk a hagymát. Olívaolajon megdinszteljük.

2. Megpucoljuk a batátát, felkockázzuk. Megfuttatjuk egy kicsit a hagymás olajon.

3. Felöntjük a vízzel, megfűszerezzük a sóval és a curryvel.

4. Addig főzzük, amíg a batáta meg nem puhul.

5. A tűzről levéve kézi mixerrel pürésítjük.

6. Egy tálkába kiöntjük a tejszínt, hozzámerünk lassan, fokozatosan a meleg levesből, majd az egészet visszaöntjük a levesbe. Így nem csapódik ki a tejszínből a fehérje.

7. Visszatesszük a tűzre és forráspontig otthagyjuk.

8. A tetejét megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel.

Reszelt sajttal tálaljuk.

Tojásmentes.
Gluténmentes.

CURRY                                                                                                                                                                 
                                                                                                                                                                             
Nosztalgia. Ez szólt belőlem. Képzeljék, a curry keletkezésének is a nosztalgia az oka. Az angolok alkották meg ezt a fűszerkeveréket azért, hogy India ízeire emlékeztesse őket, de olyan formában, ami az európai ízlésnek megfelel. A gyarmatokról hazaköltözvén hiányzott nekik India íze. A curry por ebben a 18. században megjelent formájában valójában nem létezett az indiai konyhában. A tamil kari szó szó szerint szószt jelentett, az indiai fűszerkeverékek neve pedig garam masala.         
   A curry por összetevői területenként változnak, legfőbb alkotóelemei a kurkuma, a római kömény, a koriander, a csili és a lepkeszegmag, azaz görögszéna. A karilevél lehetséges, de nem kötelező összetevője. 




Idézet a „Gyakori kérdések” internetes oldalról:
Mi az az "ápész" vagy ápisz vagy mi?
Egy filmben mondja egy fiú: "A tolltartómon is rajta van, amit az anyám az ápészban vett."
Gondolom valami kommunista bolt vagy mi.


Az ÁPISZ, Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat átalakulva ÁPISZ-Budapiért Zrt. néven valójában még ma is létezik. A cég helyében alaposan kiaknáznám azt a lehetőséget, ami elő-előbuggyan az emberek tudatalattijából. Mit kérsz az ápiszból? Észre sem vettem, hogy egy régi világ nyelvén beszélek.  












2016. szeptember 18., vasárnap

Okosító szeptember


Szeptember elsején bejárták az internetet azok a fotók, amelyeken letört gyerekek baktatnak az iskolába és boldog szülők ugrálnak a hátuk mögött. Az iskolától azt várjuk, hogy okosítsa gyermekeinket, szórakoztassa, foglalja le őket, építse a személyiségüket, mindezt szerető légkörben, a legújabb pedagógiai és pszichológiai szempontokat figyelembe véve. Természetesen patyolattiszta, vidám hangulatú környezetben, frissítő, egészséges táplálékokat kínálva az egyes foglalkozások között. Talán azért is könnyebbülünk meg, mi, szülők szeptemberben, mert ennek a terhét átadhatjuk a pedagógusoknak. Aztán, ha mindez nem így teljesül, hajlamosak vagyunk arra, hogy akadémiai székfoglalót tartsunk az elhibázott iskolarendszerről, a kontraszelektált pedagógusokról, a félresikerült iskolai reformokról, és beidézzük kedvenc háziszerzőnk gondolatait az alternatív pedagógiai irányzatokról. Gyereket nevelni nem könnyű. Pláne úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Sikeres is legyen az emberpalánta és együttműködő. Nyertes, ugyanakkor kooperatív. Jószívű, együttérző, altruista, persze emellett legyen kellő önbizalma. Szoruljon belé kellő alázat, de ne hagyja, hogy packázzanak vele. Álljon ki az érdekeiért. Legyen álmodozó, ugyanakkor céltudatos. Jusson ideje játékra, tűnődésre, rajzolásra, olvasásra, mindemellett járjon edzésre, zongorára, néptáncra, hétvégente meccsre, tibeti hangtálfürdőre. Ne terheljék túl azt a szerencsétlen gyereket, de miért nincs meg a nyelvvizsgája már??!  24 óra alatt éljen negyvennyolcat, persze 10-11 óra alvással kiegészítve, mert rendesen ki kell aludnia magát.
Persze, hogy én is vettem az okosító könyvekből, amit az online-könyváruház jóérzékű marketingesei ajánlottak kellő időben, kellő árengedménnyel. Nyelvkönyveket és a logika tárgykörében íródott feladatos füzeteket, nem is egyet. Talán elhamarkodottan tettem, merült fel bennem a kétely, a következő párbeszédet hallva:
-          Kitaláltam azt a bűvös kockát, amit mindenki ki tud rakni! – így a kisebbik.
-          Melyiket, az egyszínűt? – kérdezi a nagyobbik.
-          Nem, hanem azt, amelyik 1x1 kockából áll. 


Tepertős, krumplis pogácsa

Kicsi időigényes, hajtogatott tészta. A hajtogatástól lesz szép levegős. Ha jól osztjuk be az időnket, és a főzés többi teendői között mindig hajtogatunk rajta egyet, szinte magától elkészül.

Hozzávalók

25 dkg főtt, áttört krumpli
25 dkg margarin
30 dkg liszt
2 tojás sárgája
3 dkg élesztő
2 ek tejföl
1 tk só
Egy kisebb maroknyi töpörtyű apróra vágva

A kenéshez
1 tojás sárgája

A hozzávalókat összekeverjük, tiszta konyharuhával letakarjuk és meleg helyen 30-40 perc alatt megkelesztjük. Ha úgy érezzük, hogy a tészta túl lágy, tegyünk még hozzá lisztet.

Lisztezett deszkán kinyújtjuk, a felső harmadát, mint egy zsebkendő szélét, ráhajtjuk a tésztára, ugyanígy teszünk az alsó harmadával is, majd a két-két oldalsó szélével, A bűvös kockánál maradva, kilenc kockányi részből egy kockányira hajtogatjuk össze a tésztát.

Letakarjuk egy tiszta konyharuhával. A hajtogatást még kétszer (nem baj, ha háromszor), megismételjük.

A végén 2 centi magasságúra nyújtjuk, és pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk.

Sütőpapírral bélelt sütőlapra helyezzük, a tetejét éles késsel bevagdaljuk és az elkevert tojással megkenjük, majd 200 fokon 25 perc alatt aranybarnára sütjük.


A krumplis pogácsa frissen jó, így iskolai uzsonnának nem ajánlom, viszont vendégváró falatnak, vagy a vasárnapi ebédről megmaradt főtt krumpli felhasználására egy kellemes, mesélgetős, együtt elfogyasztott, melengető vacsorának igen. Hogy legyen mire gondolni, amikor az otthon melegéről van szó.












2016. február 15., hétfő

Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:
- Ezt osszák el.
A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:
- Ezt pedig szorozzák meg.
Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.
And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.
   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.
A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta


A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók
Madársaláta
grillezni való sajt (pl. halloumi)
3 körte
2 ek vaj
1 ek gyümölcsecet
2 ek akácméz
3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj
2 ek citromlé
só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.
Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.
Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.


Hozzávalók
egy kisebb lila káposzta fele
2 édes narancs
1 gránátalma
egy marék dió
2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)
1 ek gyümölcsecet
2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár
fahéj
bors



A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.
Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.
A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.
A diót felaprítjuk és átpirítjuk.
Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.
Gluténmentes.
Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.
- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.
- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!
- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.
- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.
Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

































2016. február 7., vasárnap

Nagyböjt

A nagyböjt a farsang végétől Húsvétig tartó 40 napos időszak. Tegyük a szívünkre a kezünket, ezt leginkább olvasmányainkból és nem sajátélményeinkből tudjuk. Pedig a katolikus egyház az étkezési szabályokat illetően nem támaszt manapság nagy követelményeket a hívekkel szemben: böjtölést hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő a 18 és 60 év közöttieknek, akik a nap folyamán háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól. Ezeken a napokon és a nagyböjt többi péntekjén az egyház arra kéri 14 évnél idősebb tagjait, hogy ne fogyasszanak húst.
   Korábban persze nem így volt ez. Az emberek hamvazószerda előtti vasárnap, azaz fánkvasárnap megsütötték az utolsó farsangi fánkokat (apropó, el ne felejtsek holnap venni abból az isteni csörögefánkból), kedden megették a maradékokat (vö. jövő héttől fogyókúrázom, na de addig még!), az edényeket elmosták, eltették, és Húsvétig elő se vették azokat, amikben húst szoktak sütni-főzni. Hamvazószerdán pedig hamut szórtak a fejükre („Ember emlékezz, hogy porból vagy és porrá leszel”).
   Ezek után kezdetét vette a böjt, ami szigorú formájában jelenthette azt is, hogy Húsvétig mindössze csak negyvenszer, azaz naponta egyszer ettek, vagy ölthetett olyan alakot is, hogy késő délutánig nem ettek semmit, és kerülték a tejtermékeket, a húst és a tojást.
   A böjt nem fogyókúra, hanem egyfajta – testi és lelki - megtisztulás segítője. Felkészülni, új erőt, teret nyerni úgy lehet, ha először is kitakarítunk testünkben és lelkünkben egyaránt.
   A blog abban segít most, hogy facebook oldalán a böjti időszak alatt húsmentes receptjeiből válogat.


Könyvajánló 
Kötelező olvasmány volt a lányoméknak az iskolában. Arra lettem figyelmes, hogy leánykám több papírt összeragasztva családfát szerkeszt a könyv szereplőiről, és a falára ragasztja azt. Mondok, ennek igencsak jó könyvnek kell lennie. Pedig, mit tagadjam, volt bennem némi averzió, holott Wass Albert a Baumgarten-díjat kétszer is megkapta, Babits - gondolom, ez vitathatatlan – tudta, kinek kell kapnia ezt az elismerést. Wass A Funtinelli boszorkány című művét az olvasók a Nagy Könyv című játékban 2005-ben a legjobb 12 közé választották. Nekifogtam hát a Kard és kasza című regénynek – némi gondolkodás után mégsem kötöttem be a könyvet, és fedetlenül olvasom, buszon-villamoson is, rég rossz, ha ilyen korlátokat szabunk magunknak. Én ilyen szépet nagyon ritkán olvastam. Wass, szülőföldje, a Mezőség történetét írja le 1050-től kezdődően egészen a az ötvenes évek második feléig. A kezdetekkor Buzát, az egykori zsoldos katona földet foglal magának egy arra alkalmas domboldalon, a szomszédságból, ami jó negyednapi járásra van, asszonyt is hoz a házhoz. És a szó szerinti semmiből, a tudásából, az élni akarásából, a saját és a természet erejéből családot, otthont, hont teremt magának. Berendezi állatokkal, szántófölddel, házzal. Ez utóbbi kettőt a legeltetésből, sátorban élő szomszédai némi fejcsóválással figyelik. Almafákat, diófákat ültet. Virág, a felesége nem is tudja, mi az, ő a mezőn található növényeket ismeri, abból főz martilapu levest. Jókor akadt a kezembe a könyv: boldognak lenni, élni, dolgozni, jóra törekedni lehet a legszerényebb körülmények között is. Olyan tiszta, olyan igaz világ, ami magával ragad, még akkor is, ha az akkori emberévek a maiakkal összevetve talán kettőnek is számítanak. Rövidre mérték az emberöltőt akkoriban. Sok Buzát évszázadokon átívelő teremtő ereje, jóra vágyása kellett ahhoz, hogy ebben a mi kis kényelmes világunkban élhessünk. Nem árt néha ebből a komfortzónából kizökkenni.













2016. január 16., szombat

Húsgombócleves

A vendéglőben a környező asztaloknál ülők szemei is mind rám szegeződtek, az asztalunknál csend lett. Onnan jöttem rá, hogy hülyeséget beszélek. Mivel gondolatban már azzal foglalkoztam, hogy kanalazom a gőzölgő húsgombóclevest. Úgy képzeltem, hogy sok, nagyon sok cérnametéltet is kapok hozzá. Visszatekertem a jelenetet addig, hogy „és önnek mit hozhatok?” „Cérnametéltet!’ – mondtam én.
Megnyugtattak, hogy lesz benne.






Húsgombócleves

Kisfiam szerint az ebédben van hús. A leves pedig húsleves. Nos, ezzel a levessel mindkét elvárásnak eleget teszek.
Klasszikus recept, minden évszakra. Gyorsan elkészül. Öt literes lábosban szoktam főzni.

Hozzávalók
Minél több féle leveszöldség
Egy fej vöröshagyma
Egy cső zöldpaprika
Egy csokor petrezselyem
10-15 fekete borsszem
2.3 sáfrány-szál, ha van otthon

A húsgombócokhoz
40-50 deka darált hús
2 gerezd fokhagyma préselve
6 ek zsemlemorzsa
1 tojás
Majoranna
Bors

Cérnametélt (mert szerintem a levesben a tészta: cérnametélt)

A leveszöldségeket megpucoljuk, az általunk kedvelt méretre vágjuk. A zöldpaprikát egészben hagyjuk. Mindig teszek a húslevesbe, mint ahogy a felső, szennyezett héjától megfosztott, egész vöröshagymát is. A téli időszakban a friss zöldség mellett mélyhűtött zöldségkeverékből is szoktam beletenni a levesbe (pl. ceruzabab, kukorica, karfiol, brokkoli), hogy minél változatosabb legyen.
A sóval, a szemes borssal és a zöldpaprikával feltesszük főni.

Közben összekeverjük a húsgombócokat a hozzávalókból, és diónyi gombócokat formálunk belőle. Ha a zöldségek már majdnem megpuhultak, beletesszük a húsgombócokat és még fél óráig főzzük a levest. Ha kész, frissen aprított petrezselyemmel megszórjuk. A petrezselyemnek nagy a C-vitamin tartalma, ezért annak megkímélése miatt jobb, ha ezzel már nem főzzük tovább.

Közben elkészítjük a cérnametéltet is, a levesből vett lével.

Tejfehérjementes.

-          Anyukám ez a husi olyan puha. Jaj, nagyon finomat főztél, én nagyon szeretem ezt! Olyan jó, hogy ezt főzted! Talán még a medvetalpnál is finomabb!̽



̽(aki olvasta a Winnetou-t, annak bizonyára nem meglepő, hogy a világ legfinomabb étele a medvetalp!) 










2016. január 9., szombat

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával



Van nálunk egy helyi termelői piac. Minden hónapban egyszer, az első szombaton. A „helyi” szó persze tágan értelmezett, de ne kicsinyeskedjünk, végül is a megye határain belül marad. És a magyarországi megyék nem olyanok, mint a kínai tartományok, amelyek Franciaország méretűek. Bárhogyan is, de nekünk nagyon jó szolgálatot tesz ez a piac. Feltöltjük a kamrát friss és jó minőségű élelmiszerrel, olcsóbban, mint ahogy azt a „helyi” globális szupermarketből tennénk.
Kerül a kosárba krumpli, tojás, zakuszka, azaz, sült paprikás, padlizsános krém, amit kis üvegben vettünk először, de annyira bevált, hogy már két nagy üvegnél tartunk, ugyanis a gyerekek egy ültő helyükben képesek megenni a finom, igazi, kovászos, kerek kenyérre kenve. Viszünk aztán savanyúságot, mézet, akácot, hársat, szerencsés években selyemfüvet (a tavalyi év kevés termést adott), vegyeset. Hummuszt, házi készítésűt, akárki megnyalja mind a tíz ujját utána. Télen feketeretket, sütőtököt, kelkáposztát. Édes lilahagymát. Nagy kincs! Nyáron cukkinit, dinnyét, epret, málnát. Palántákat, fűszerkertbe, virágosládába. Túró, tejföl, kőrözöttnek csakis juhtúró. Túró Gyuri, gyerekeknek rögtön a kezükbe is egy-egy darab. Lángos sajnos nincs, pedig az én nagymamám lángost vett nekem mindig, amikor elkísértem a piacra. Itt és most van ám batáta is! A koronát a Böllér Bt. standjánál tesszük fel a piacozásra. Házi kenőmájas, hétnyelven beszélő töpörtyű, rózsaszín bélű füstölt szalonna, csécsi. Füstölt kolbász, szarvas is. Sütnivaló kolbász, télen vastagabb, véres hurkával, májassal. Nyáron vékony, grillezni való, magyaros is, bajoros is.
Itthon aztán megterítünk, mindent kipakolunk az asztalra. A lágyabb ízektől indulok. Zöldségrémek, kecskesajt. Füstölt pisztráng. Aztán jöhet a nehéz tüzérség. Katonák a fehérbélű ropogós kenyérből, rá töpörtyű vagy húsos szalonna, lila hagymával. Kenőmájas a hegyes-erősből kanyarított karikákkal. A férjem csak annyit mond: művész! (Mármint a böllér.) Én azt hiszem, a kenőmájas a kedvencem. Nem, a töpörtyű, nem, mégis inkább a kenőmájas. Csak azért hagyom abba, mert egy minimális önfegyelem szorult belém. Viszont régóta hasonló választ adok, mint Boborján, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. „Az ebéd!” - vágta rá ő. A termelői piaci reggeli! – mondom én.

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

A recept a Húgomé. Melengető leves téli napokra.

A batáta (patata – krumpli! Mondja spanyolos lányom), más néven édes burgonya. C-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma magas, cukorbetegek is fogyaszthatják! A színe sokféle lehet, a lilától a narancssárgán át a fehérig. A kumpli és a manióka után a harmadik helyen áll a világtermelést figyelembe véve a gumós és gyökérzöldségek listáján.

Hozzávalók
5 közepes sárgarépa
1 batáta (kb. 40 deka)
1 fej vöröshagyma
Kb, 1 centi friss gyömbér
2 deci tejszín
Olívaolaj
Oregánó
frissen őrölt bors

a tálaláshoz sajt, esetleg csípős zöldpaprika

A zöldségeket megpucoljuk, felkockázzuk.
Az olívaolajon megdínszteljük a hagymát, aztán átpirítjuk kissé a zöldségeket.

Felöntjük vízzel (3-4 liter), belereszeljük a megtisztított gyömbért, fűszerezzük.
Addig főzzük, míg a zöldségek meg nem puhulnak.

A lábost lehúzzuk a tűzről. Összeturmixoljuk a levest. A tejszínt óvatosan hozzáöntjük. Még egyet lehet rottyintani rajta (de nem muszáj).

Karakteresebb ízű sajtot is lehet bele reszelni, a répa és a batáta elbírja.

Gluténmentes.
Tojásmententes.

Nos, az olasz nyelvvel, én nem voltam annyira jól felszerelve, amikor betértünk a helyi termelőhöz a tengerpartról hazafelé tartó úton. Krumpli kellett volna a vacsorához. Az apró rákocskák és az olívaolaj már ott lapultak a kocsi csomagtartójában. Már akkor is esküdtem a helyi termelőkre, és úgy gondoltam, hogy egész jól értem az olaszokat, biztosan ők is megértenek majd engem. Így hát, bekanyarodtunk a gazda udvarára. A bekezdésig, odáig, hogy buonasera, még egész jól ment a társalgás. Ezután jött a tárgyalás.
-          Potato? – mondtam ki az általam olasznak vélt szót, kérdő hangsúllyal.
Nem értette a jó gazda, így hát többször megismételtem a kérdésem. Sajnos kutató szemeim sehol sem fedeztek fel egy árva krumplit sem, amire rábökhettem volna. Így hát egyre kétségbeesettebben és reményvesztettebben ismételgettem: potato, potato…prego… Ettől fény gyúlt emberünk fejében:
-          Á, Pietro elment Rómába!  - kisebb megkönnyebbülést láttam a gazda arcán, végre kivágta magát. Miközben ezt gondolhatta: A lókötő Pietro! Itt ez a külföldi nő, a szokott forgatókönyv szerint átvágta. Dehogy mondom meg, hol van.
Ekkor megláttam egy szép ökörszív-paradicsmot az ablakban.
- Tomato. – mondtam kijelentő hangsúllyal. Mint tanító néni az első olaszórán. – Potato? – kérdeztem újfent, és a kérdéshez még a karomat is széttártam, nyomatékosítandó a kérdő hangsúlyt. Ekkor újra fény gyúlt emberünk szemében, ezúttal a helyes következtetésre jutott.

- Patate! – mosolyodott el szélesen. És már hozta is a krumplit. Már csak a befejezés volt hátra: Arrivederci!