Fekete Pillangó

Kedves Fekete Pillangó, Te lettél a 100. Olvasóm. Hadd köszöntselek Téged és személyeden át mindazokat, akik bekukkantanak időnként a lábosaim fedele alá, hogy mi is rotyog az én boszorkány-, vagyis miket beszélek, sárkánykonyhámban. Aki nyilvános blogot ír, az bármit mondjon is, exhibícionista. Persze, hogy reménykedem benne, hogy van a vonal másik végén valaki. Szeretném, ha kapna egy kis jókedvet, két perc vidámságot, amikor elolvassa bugyuta történeteimet. Ha úgy érezné, hogy jó itt. Hogy nekünk itt és most jó. Hogy ebből, ennyiből is kerek lesz a torta. Gimnazista korunkban az összes általunk készített remekműnek - legyen az az uzsonnára csomagolt szendvics alufóliájából formázott absztrakt képződmény, vagy később iparművésszé vált osztálytársunk csodálatos tintarajza -, mindegyiknek egy címet adtunk: Elvágyódás. Ez a blog az ellenkezőjéről szól.

És ha "Te vagy újra az ajtóm előtt, ki valaha oly gyakran jött", nyiss be! Örülni fogok Neked, Fekete Pillangó.

Rácsos tészta (linzer)

>

A Húgom egyik kedvenc elmélete, hogy az osztrák konyha a magyar konyhából építkezik. Mondj egy „osztrák” ételt, és a Húgom megmondja, hogy az hogyan származik a magyar konyhából. Ezt az elméletét meg is osztja a bécsi egyetemi társaival. Hogy a Gulasch magyar, az még talán rendben van. De azt már érdeklődve hallgatják, hogy a krumplis tészta (Grenadiermarsch), vagy hogy a kakaós csiga is tőlünk származna. Nyilván a magyarok tanulták az osztrákoktól, hogy Karácsonykor töltött káposztát kell enni. És a Strudelt (rétes), na azt már végképp nem adják. Szemtelen nép ez a magyar, mindig is tudták. Talán bizony még Mozart is magyar volt. Vagy Liszt. Piha! Az egyikük elóvakodott idáig, hogy saját szemével is meggyőződjön minderről. Békésen üldögéltek, a labanc, meg a kuruc a Ruszwurm cukrászdában, s amíg a süteményt hozták, olvasgatták az étlapot. És mit tesz Isten, mi áll benne? Hát az, hogy az egész világ tévesen hiszi, hogy a híres osztrák sütemény, a LINZER Linz városából származna. Ó dehogyis. Azt a Ruszwurm magyar tulajdonosa sütötte a Szabadságharc idején a szépemlékezetű, de méltatlanul elfeledett Linzer tábornok megnyert csatája emlékére. Az osztrák feltette két kezét és meghajolt a magyar konyha dicsősége előtt.

A gondolataimban felrémlett Nagymamám rácsos tésztája. Talán azért, mert egy olyan könyvet olvastam, ami a gyerekkoromat idézte. Egy baj volt csak: a lekvárokat már megettük. Hoppá! A mélyhűtőben van viszont jó pár csomag ribizli, amit pedig ideje elfogyasztani, így szezon előtt. Mélyhűtőtakarítási akció. Így hát gyorsan összefőztem a ribizlit egy kis barnacukorral, annyival, hogy még kellemesen savanykás legyen, icipici rummal, csak az íze kedvéért. És aztán botmixerrel átturmixoltam, és egy szűrőn át is passzíroztam, csak a kisfiam kedvéért. Miatta kár volt fáradni, ő ugyanis az első falat után félretette. Nem így a szomszéd kisfiú. Ő kijelentette, hogy neki ez a kedvenc sütije most már.

Hozzávalók

30 deka margarin (a sárgalapú szakácskönyvben zsír szerepel természetesen)

1 tojás

20 deka cukor

60 deka liszt (ami magyar ugyebár)

fél csomag sütőpor

pici só

fahéj

szegfűszeg

egy kis tejföl, amitől gyúrható lesz a tészta

lekvár; nézd csak, Nagyanyó is ribizlilekvárt írt, erre eddig nem is figyeltem fel

A sütőt előmelegítjük 175 fokra.

Egy tepsit, kivajazunk, kilisztezünk. Összekeverjük a tészta hozzávalóit a mixer dagasztókarja segítségével. Válasszuk mondjuk a margarin-cukor-tojás-liszt-sütőpor-só-fűszerek sorrendet. A lisztet kétszerre adjuk a masszához, hogy dolgozni tudjunk vele. A végére hagyjuk a tejfölt, mert akkor tudjuk eldönteni, hogy mennyi is kerüljön a tésztába. Ha nincs tejföl, tejjel is pótolhatjuk.

A tésztát borítsuk deszkára, kézzel jól gyúrjuk át. Osszuk el nem testvériesen. A nagyobb darabot tepsiméretűre nyújtjuk, és belefektetjük a tepsibe.

Megkenjük lekvárral.

A kisebb darabból hosszú rudakat sodrunk és átlósan rátesszük a lekáros tésztára.

A forró sütőben addig sütjük, míg pirulni nem kezd. Körülbelül fél óra alatt lesz kész.

Kisfiam plüssállatokat tart az ágya végében, nem is keveset. Sosem játszik velük, de gondoskodik róluk. Mindig alaposan be kell takarnom őket is. Ezt külön ellenőrzi, minden este, egy se maradjon ki. Különben megfagynának. „Hiszen a lábacskám is megfagyna, ha kint tartanám, a takarón kívül!” - szokta magyarázni. Hát nem tudom, szerintem nincs hideg nálunk (és erről bizonyítékom is van, elég csak bármelyik gázszámlát elővenni). Áthúztam az ágyát.

- Tegyük vissza az állataidat! – javaslom.

- Mért?

- Hát, mert szereted őket.

- Ja iiiiigeeen! – mondja, mint aki rácsodálkozik egy régen elfelejtett, de most megtalált gondolatra, szűkösebb időkre eldugott csokoládéra, vagy a 25. éves érettségi találkozón viszont látott padtársra.

Csiribú, csiribá, legyen itt egy finom sütemény!

Spenótos lepény

Kisfiam azt hitte rosszul hall, amikor megmondtam, mire készülök. Spenótos sós torta. Ez csak egy rossz vicc lehet. Már hogy lehet egy torta sós??? És miért tesz épeszű ember bármilyen ennivalónak nevezett valamibe spenótot???? Szerencsére rajta kívül a többi családtag értékelte a – fáradozásaimnak nem is nevezném, olyan gyorsan kész lettem vele.

Ennek a lepénynek a tésztája ugyanis nagyon egyszerű, de amilyen egyszerű olyan finom, és nagyon könnyen kezelhető.. Tölteni pedig bármivel lehet. Én a következőkkel tettem:

Hozzávalók

A töltelékhez

15 deka spenót (püré, vagy enyhén előfőzve, csíkokra vágva)

15 deka túró

1 kis szelet kenyér tejbe áztatva

1 fej apróra vágott vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

szerecsendió

bazsalikom (szárított vagy friss)

A tésztához

25 deka liszt (lehet teljesőrlésű is)

7,5 deka vaj (a vaj itt tényleg vajat jelent)

1 teáskanál só

6-8 evőkanál hideg víz

A sütőt előmelegítjük 200 fokra.

Egy fordrosszélű jénaitálat kivajazunk. A tésztához összekeverjük a hozzávalókat, majd nagyon enyhén lisztes deszkán kinyújtjuk és beleterítjük a tálba.

A töltelék összetevőit összekeverjük (a beáztatott kenyeret kinyomkodva adjuk bele), és a tésztára terítjük, egyenletesen eloszlatjuk. Előmelegített sütőben 40 perc alatt készre sütjük.

Gyors vendégváró falatnak is beválik.

Tojásmentes.

Jajj, milyen gyarló tud lenni a szülő. Gyönyörködik csemetéjében, örömködik, amikor valamilyen új mutatványt tud. Például azt mondja: csibe. A kis testből jövő vicces, kedves hangocskán. Csibe, csibe csibe. Hát ezt muszáj megörökíteni.

- Mimike, mond szépen azt, hogy csibe! – közelítek felé a kamerával.

A gyereknek több esze van annál. Persze közben olyan bambán néz, mint aki most érkezett a Holdról. Fogalma sincs, miről beszélek neki.

- Felveszem filmre, és később te is örülni fogsz neki, ha nagy leszel. Mondd szépen, hogy csibe.

- ….

- Ha azt mondod, hogy csibe, akkor kérhetsz valamit.

- ….

- Te nem is tudod azt mondani, hogy csibe.

- De.

Közben megérkezik a felmentő sereg, a nagynéni. Egyből magáénak érzi a feladatot, és fölényes mosollyal veszi át a kamerát. Félóra múlva sikertelenül teszi le. Vagyis dehogyis: a felvételen bájos kislány játszik rendületlen nyugalommal, a háttérből pedig két egyre elszántabb hangon beszélő felnőtt ismételgeti egyre csak a mondatot:

- Mimike, mondd szépen azt, hogy csibeeee!!!!

Szülőtársaim! Ne beszéljetek túl sokat bekapcsolt kamerával a kezetekben. A gyerek tényleg örülni fog a felvételeknek nagykorában. De egész más okból. (Az élelmesebbje még a fészbúkra is felteszi, vagy zsebpénzzsarolási célokra használja majd.)

Medvehagymás-szalonnás lepény - Tündének, szeretettel :)

A leggazdagabb ember a világon a boltos, aki a kasszában ül. Hiszen neki fizetjük a sok pénzt. Kisfiam is előállt ezzel a megváltó ötlettel, hogy legyünk boltosok – mivel az az átlagos magyar családot érintő bűvészmutatvány, hogy egy elefántcsordát próbálunk áttuszakolni egy homokóra szűkületén, azaz megpróbáljuk Apa, Anya fizetéséből befizetni a csekkeket, gyermekeim tudatáig is elhatol, nem vagyok híve a Neveljük üvegbúrában a gyeremekeinket!-mozgalomnak.

- Ó, a boltosok dolga nagyon nehéz! Gondold el, ők már akkor is ott állnak, amikor mi csak felkelünk, és még akkor is ott állnak, amikor mi lefekszünk.

- Lehet ülni is – veti közbe kisfiam.

Azért a lényeget megértette, és ő „okosította” ki róla a nővérét is.

A szép csokor medvehagymát nem boltban vettem, hanem a szenvedélyesen – hol gombát, hol hagymát - gyűjtögető kolléganőmtől kaptam. Az étel, melyből kislányom annyira befalatozott, hogy kuglófot már nem is kért, tulajdonképpen a töki pompos alteregója.

Hozzávalók

A tésztához

35 deka liszt

1 cs. szárazélesztő

1 tk só 1 tk kristálycukor 3 ek étolaj

A feltéthez

Medvehagyma

Reszelt sajt

Tejföl

Bacon és/vagy főtt tarja

A hozzávalókból pizzatésztát készítünk. Egy keverőtál aljába 2 deci langyos vizet töltünk, hozzáadjuk a szárazélesztőt és a cukrot, összekeverjük a mixer dagasztó spiráljával, hozzálöttyintünk 3 evőkanál étolajat, ezzel is eldogozzuk, majd a lisztet és a sót. Addig dagasztjuk, amíg a tészta el nem válik az edény falától. Minél tovább dagasztjuk, annál több levegőt kap és annál szebb lesz a tésztánk. Ha úgy látjuk, hogy nem kapunk egy kis cipócskát, ami elég jól össze van állva, módosíthatunk némi liszt, vagy víz hozzáadásával (minden liszt másmilyen, nincsenek pontosan meghatározható arányok). Szerencsére ez a fajta szárazélesztő akár egy kiló lisztet is megkeleszt, úgyhogy elég nagy a játékterünk…

Ha a tészta összeállt, tiszta konyharuhával letakarva meleg helyen kétszeresére kelesztjük (fél-1 óra, a meleg függvényében).

A sütőt előmelegítjük 175 fokra.

A feltéthez kisütjük a szalonnaféléket saját zsírjukon, a medvehagymát csíkokra vágjuk. Az összes hozzávalót összekeverjük egy mély tálban.

A sütőlapot kiolajozzuk, kihúzogatjuk a tésztát, belefektetjük. 5-8 percre a forró sütőbe toljuk, hogy egy kis kéreg keletkezzen a felszínén.

A sütőből kihúzzuk, gyors mozdulatokkal egyenletesen eloszlatjuk rajta a szalonnás-medvehagymás masszát, és még 12-15 percig sütjük.

Tojásmentes.

És hogy a gyerekek mi mindent tudnak másképp értelmezni, mint ahogy vannak. Kicsi lányom fele ennyi idős volt mint most, dúlt a dackorszak éppen – bár ez helytelen szó, mert a dackorszaka születése óta dúl, és egy hangyalehelletnyi szünet után szinte észrevétlen csapott át a kiskamasz korba, ami sokkal előrébb van, mint ahogyan én azt tanultam, hiába, már a kiskamaszkor sem a régi. Hihetetlen drámai jeleneteket generált, és akkor nem egyszer csúszott ki tehetetlenségemben a számon:

- El foglak vinni pszichológushoz. – ami valljuk meg elővigyázatlan dolog volt, mert a pszichológus, mint a lélek trénere, nagyon is jó barátunk lehet. Kislányom viszont annak vette a mondottakat, ami. Fenyegetésnek. Amikor egyszer ismeretlen helyre autóztam vele (befizetni egy költséges hobbit – a szippantást), tőle szokatlan módon végig csöndben volt az úton. Szinte mint egy jógyerek.* Már-már azt gondoltam a nevelésünk nem volt hiába való. Majd megérkezve, remegő hangon azt kérdezte:

- A pszichológushoz jöttünk??????

*A nevelésünk tényleg nem hiábavaló. Kislányunk igazán jó gyerek.