Demokratizáltam a mézeskalácssütést. Nemcsak a lányomhoz
hívtam barátnőket egy közös alkotásra, hanem kisfiamhoz is a barátait. Érdekes
projektnek indult az elsős fiúk és a hatodikos lányok közös munkálkodása. Ugyan
együtt nem játszottak (kardozás vs. karaoke-party), a mézeskalácsok
elkészítésekor azonban a legnagyobb egyetértésben működtek együtt és a vacsorát
is átlengte az együttlevés békés hangulata. Szeretném, ha az iskolában is úgy
mennének el egymás mellett, hogy tudják, nem idegenek egymásnak. Szeretem, ha a
közösséget sok szál tartja össze.
Ballagtam haza szatyromban a zsákmánnyal, kicsit több mint
egy kiló őzapróhúst vettem igen kedvező áron. Az ünnepekre szánom, szeretném
megismételni a tavalyi sikersztorit: jó sűrű, hosszúlevű vörösboros pörkölt
(idén talán nem felejtem ki belőle a borókabogyót) sztrapacskával. A szatyorban
ott volt még a fácánaprólék is levesnek, ami mellé gyöngytyúkút főzök majd,
aztán tepsibe téve, tejföllel locsolgatom, krokettel tálalom, ahogy Apukámtól
tanultam. Örömmel cipeltem hát a kincseimet, míg eszembe nem ötlött, hogy én
éppen a Bambit olvasom fel gyermekeimnek. Most koppant súlyosan a mondat:
„Bambi nem látta többé az anyját.”
(Arról nem beszélve, hogy a gyöngytyúkot én nem akartam
korábban megenni, annyira tetszettek ezek a kedves állatok, de hát csak az ökör
következetes.) Még nem vallottam be a gyerekeimnek, hogy mi lapul a
mélyhűtőben.
Kisfiamat épp a barátja húzta az osztálykarácsonyi
megajándékozáskor. Egy csodaszép tollakkal ékes indián rosszáloműző karikát
kapott tőle, amit már fel is szerelt az ágya fölé. Celluxszal természetesen. És
diadalmas pofácskával azt is közölte, hogy most már mindent nézhet (értsd: a
tévében, hiszen már úgysem fog rosszat álmodni).
Nincs Karácsony Diótörő nélkül. Idén két nagymama közé szól
a jegyem. Az egyik a miénk, a másik unokája ugyanazokban a számokban táncol,
mint a leánykám. Onnan tudom, hogy hatalmas erővel, széles mozdulatokkal tapsol
a táncok végén. A mi nagymamánk a táncok elején integet nagy örömmel, amikor
unokája feltűnik a színpadon.
Nem szeretnék részese lenni a Nagy Karácsonyi Kipurcanásnak.
Nincs különösebb takarítás, nehezen és kitartó munkával kivitelezhető
menüsorok. Annak viszont örülök, ha ki tudunk menni a Főtérre forraltbort inni,
vagy ha sikerül a „finn karácsony” megvalósítása: 23.-án este az előkészületek
megtétele után egy uszoda szaunával. Úgy hallottam, a finnek tesznek így, és a
testi-lelki felfrissülés után új ruhájukba bújnak.
- Mit szeretnétek, mit hozzon a Jézuska? – ezt kérdezem a
gyerekektől, miközben megyünk hazafelé az iskolából. Mindent beszereztem már,
de szeretném tudni, mit mondanak.
-
Háromárbocos legóhajót!
-
És ha azt mégse tud?
- hmmm…néztem én azt a hajót, majd’ negyed fizetés az ára. Az őszi szülinapra
pedig családi összefogásból kapott már legó nagykikötőt.
-
Mindegy, én minden morzsának örülök! – ezt mondja a
kisfiam és a leánykám csatlakozik hozzá. Ma reggel mégis azt kérdezte, hogy
lehet-e még levelet írni Neki.
-
Szerintem Jézuska már elrendezte a dolgokat. Miért, mit
írnál bele?
-
Hogy szeretném a Fairy Oak következő kötetét! – hiába,
tegnap a könyvesboltban jártunk, és amíg én a rendelés körüli rendetlenségeket
tisztáztam, addig gyermekeim egy boldog félórát töltöttek a gyereksarokban. A
Fairy Oak például rendben megérkezett. Amiért visszamentünk, az a hajók 3D-ben
c. kötet volt. Sikerült úgy intézni, hogy mit sem sejtő boldog tulajdonosa nem
vette észre, mit rejt a zacskó, amivel kisétáltunk a boltból.
(hogy a többi jól elrejtett
zacskókról ne is beszéljünk…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése