2012. december 27., csütörtök

Bőrös malacsült 2.0 - Szilveszterre



Nincs semmi a világon, amin ne lehetne jobbítani még egy kicsit. Nem kivétel ez alól a Bőrös malacsültem sem.
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy kisült a husika.
Ahogy végignéztem művemen, már ez az eredmény is megnyugvással töltött el, hiszen a célom az volt, hogy hivatalos utamra indulván családomat 2-3 napi meleg(íthető) élelem társaságában tudjam.
Ámde eszembe ötlött, hogy azt a jó kis zöldséges-fűszeres-sörös szaftot (a mézet ezúttal kihagytam) még hasznosítani kellene valahogy. Így egy szűrőn átpaszíroztam az egészet, 3 evőkanál tejföllel összekevertem és összemelegítettem.
A hagymás krumpli mellé ezúttal kelbimbót főztem köretnek. A Szilveszterhez a párolt káposzta jobban illik.

Tojásmentes.
Gluténmentes.


Az évvége a számvetés időszaka. Nézegettem a kis cetlijeimet, amire az ötleteimet firkantom, hogy mit is írjak majd a receptek mellé. Hiszen az ötlet olyan, mint a malac-sonka Milos Forman Tűz van babám című örökbecsűjében: az ember észre se veszi és már csak hűlt helye van.
Kötöttem hát egy csokorra valót az ötletmorzsáimból, a fel nem használt jegyzeteimből. Ezzel kívánok boldog új évet minden kedves Olvasómnak!

Nagy büszkesége a falunknak a megújított Főtér. A templom elé igazi közösségi teret varázsoltak az átgondolt tervezői munka alapján a gondos kezek. A gyerekek például remekül tudnak biciglizni-rollerezni-görkorizni a sima és biztonságos terepen. Langyos tavaszi, de fullasztóan meleg nyári napokon is gyakori vendégek vagyunk itt. Csak a neve olyan fura hangzású a zsenge gyermekfülek számára:
-          Azért Főtér, mert megfőtt?

Kisfiam gyönyörű várost épít a fakockáiból. Hatalmas kapukon lehet bemenni a játékautókkal Mesevárosba, ahol templom, könyvtár, uszoda, parkoló, benzinkút is van. Nagyon megdicsérjük, kiemelve az ügyesen megoldott bejáratot.
-          Régen is híres kapuépítő voltam! – ad rá magyarázatot az emberpalánta.

Nagyon havazik, muszáj eltakarítani a kocsik útjából. Szeretem a hólapátolást, mitagadás. A friss, de nem túl hideg levegőn mozogni, nézni azt a sok fehérséget.
-          Gyerekek, kimegyek, eltakarítom a havat.
-          A kertet ne! – kérik könyörgő hangon. (Ennyire azért nem vagyok fanatikus.)

Önállóak a gyerekeim, már nem kell őket fürdetni, segítség nélkül is rendet raknak, takarítanak. Noszogatni viszont annál inkább kell őket. Ha azt mondom neki, hogy csináljanak meg valamit, készségesen bólogatnak, hogy persze, ez természetes. Amikor a lépcsőn közeledek a szobáik felé, akkor bizony apró lábacskák gyors ütemű topogását szoktam hallani, hogy azalatt a fél perc alatt behozzák az elmúlt félóra elmaradásait. Mert hát persze hogy legóztak, kirakóztak, táncoltak, rajzolgattak fogmosás, fürdés, porszívózás helyett. (Tudom én azt jól, de nekem is jól jön néha az a lopott félóra, amit szép nyugodtan a saját gondolataim társaságában tudok eltölteni). Boldog azért nem vagyok, hogy nem azt csinálták, amit megbeszéltünk. Kisfiam már mondja is az örömhírt:
-          Nem tudtam sokat pakolni, de sokat tudtam kakilni!

És még egy jóhír a témában:
- Anyu sehol sincs kutyakaki a kertben, csak a cipőmön!

Hétvége van, fáradt vagyok, szeretnék egy kicsit olvasni. Persze gyerekeim is követelik a jussukat, amit nem kaptak meg hétközben Anyuból, Apuból. De a konkurencia nem hiányzik:
- Ne nyúzzuk Anyut együtt! – jön az őszinte figyelmeztetés egyik gyerekemtől a másiknak.

Fáj a fejem.
-          Jobbulást Anyukám, gyógyulj meg gyorsan!
5 perc sem telik el:
-          Most már jössz?

Olyan jószívűek. Ha valami gondunk van, egyből meg akarják oldani. Elromlott a mosogatógép, és bizony fejtörést okozott, hogy miből csináltassuk meg. Már szaladnak is a perselyükért, hogy majd ők segítenek. Ugyanezt tették, amikor egy óvatlan mozdulattal levertem a vadonatúj parfümömet. (Mindkettő megoldódott, persze, hogy nem a zsebpénzből.)

Kirándulunk, fagyöngyöt is látunk, éppen a fejünk felett. Mondom leánykámnak, hogy alatta kell átmenni, hogy megcsókoljanak, és igaz szerelemre találjunk - leánykám kommentje. Anyu, neked már mindegy!
Tudja ő azt jól, hogy nekem már tényleg sikerült.
Máskor részletesen elmondatja velem leánykérésem történetét. Az izgalom tetőpontján azt kérdi:
-          És igent mondtál?
-          Igen.
-          Jeeeeeszzzz!

És a végén egy kis újmagyar szógyűjtemény: böhömbika, fürtös kalács, síkhideg vagyok! Lelépcső-fellépcső.

- Mi volt az ebéd az oviban?
-          Rizsből sült hús!
-          Igen, targonya!


2012. december 23., vasárnap

Bréking nyúz

Kisfiam kért egy üres margarinosdobozt és egy Mikulásról maradt félig megevett epres csokival, valamit rengeteg csillámos festékkel bezárkózott a szobájába. Szerintem valami meglepetéssel készül. De hogy mi lesz az és kinek???

2012. december 22., szombat

Karácsonyi szikrák


Demokratizáltam a mézeskalácssütést. Nemcsak a lányomhoz hívtam barátnőket egy közös alkotásra, hanem kisfiamhoz is a barátait. Érdekes projektnek indult az elsős fiúk és a hatodikos lányok közös munkálkodása. Ugyan együtt nem játszottak (kardozás vs. karaoke-party), a mézeskalácsok elkészítésekor azonban a legnagyobb egyetértésben működtek együtt és a vacsorát is átlengte az együttlevés békés hangulata. Szeretném, ha az iskolában is úgy mennének el egymás mellett, hogy tudják, nem idegenek egymásnak. Szeretem, ha a közösséget sok szál tartja össze.

Ballagtam haza szatyromban a zsákmánnyal, kicsit több mint egy kiló őzapróhúst vettem igen kedvező áron. Az ünnepekre szánom, szeretném megismételni a tavalyi sikersztorit: jó sűrű, hosszúlevű vörösboros pörkölt (idén talán nem felejtem ki belőle a borókabogyót) sztrapacskával. A szatyorban ott volt még a fácánaprólék is levesnek, ami mellé gyöngytyúkút főzök majd, aztán tepsibe téve, tejföllel locsolgatom, krokettel tálalom, ahogy Apukámtól tanultam. Örömmel cipeltem hát a kincseimet, míg eszembe nem ötlött, hogy én éppen a Bambit olvasom fel gyermekeimnek. Most koppant súlyosan a mondat: „Bambi nem látta többé az anyját.”
(Arról nem beszélve, hogy a gyöngytyúkot én nem akartam korábban megenni, annyira tetszettek ezek a kedves állatok, de hát csak az ökör következetes.) Még nem vallottam be a gyerekeimnek, hogy mi lapul a mélyhűtőben.

Kisfiamat épp a barátja húzta az osztálykarácsonyi megajándékozáskor. Egy csodaszép tollakkal ékes indián rosszáloműző karikát kapott tőle, amit már fel is szerelt az ágya fölé. Celluxszal természetesen. És diadalmas pofácskával azt is közölte, hogy most már mindent nézhet (értsd: a tévében, hiszen már úgysem fog rosszat álmodni).

Nincs Karácsony Diótörő nélkül. Idén két nagymama közé szól a jegyem. Az egyik a miénk, a másik unokája ugyanazokban a számokban táncol, mint a leánykám. Onnan tudom, hogy hatalmas erővel, széles mozdulatokkal tapsol a táncok végén. A mi nagymamánk a táncok elején integet nagy örömmel, amikor unokája feltűnik a színpadon.

Nem szeretnék részese lenni a Nagy Karácsonyi Kipurcanásnak. Nincs különösebb takarítás, nehezen és kitartó munkával kivitelezhető menüsorok. Annak viszont örülök, ha ki tudunk menni a Főtérre forraltbort inni, vagy ha sikerül a „finn karácsony” megvalósítása: 23.-án este az előkészületek megtétele után egy uszoda szaunával. Úgy hallottam, a finnek tesznek így, és a testi-lelki felfrissülés után új ruhájukba bújnak.

- Mit szeretnétek, mit hozzon a Jézuska? – ezt kérdezem a gyerekektől, miközben megyünk hazafelé az iskolából. Mindent beszereztem már, de szeretném tudni, mit mondanak.
-          Háromárbocos legóhajót!
-          És ha azt mégse tud?  - hmmm…néztem én azt a hajót, majd’ negyed fizetés az ára. Az őszi szülinapra pedig családi összefogásból kapott már legó nagykikötőt.
-          Mindegy, én minden morzsának örülök! – ezt mondja a kisfiam és a leánykám csatlakozik hozzá. Ma reggel mégis azt kérdezte, hogy lehet-e még levelet írni Neki.
-          Szerintem Jézuska már elrendezte a dolgokat. Miért, mit írnál bele?
-          Hogy szeretném a Fairy Oak következő kötetét! – hiába, tegnap a könyvesboltban jártunk, és amíg én a rendelés körüli rendetlenségeket tisztáztam, addig gyermekeim egy boldog félórát töltöttek a gyereksarokban. A Fairy Oak például rendben megérkezett. Amiért visszamentünk, az a hajók 3D-ben c. kötet volt. Sikerült úgy intézni, hogy mit sem sejtő boldog tulajdonosa nem vette észre, mit rejt a zacskó, amivel kisétáltunk a boltból.
(hogy a többi jól elrejtett zacskókról ne is beszéljünk…)

2012. december 16., vasárnap

Görög quiche



Első hallásra nyári ételnek tűnik – az is lehet - én mégis most télen ajánlom. Hogy emlékeztessen a meleg nyárra. Hogy könnyű ebédül szolgáljon Szenteste (mi legalább is ilyenkor valami egyszerűbbet eszünk délben, igaz, vacsorára is). Vagy a szilveszteri büféasztalt díszítse, hiszen hidegen is, melegen is jó. És mindent lehet kapni télen is hozzá.

Hozzávalók
Kész leveles tészta
3 egész tojás
30 deka tejföl
20-30 deka feta sajt
Egy marék koktélparadicsom
1 fej édes lilahagyma
1 marék fekete olajbogyó (a törökre esküszöm, és szeretem hogy görögök és törökök kibékülnek a sütőtálamban)
Frissen őrölt fekete bors
(oregánó)

A fodrosszélű jénait (vagy sima tortaformát, tepsit, ami akad), kikenjük margarinnal. Belefektetjük a leveles tésztát. A széleit levágjuk, kibéleljük az üres részeket. Ha sütőpapírral együtt árulják a tésztát, akkor azzal együtt tesszük a sütőedénybe, margarinozni nem kell.

Apróra vágjuk a lilahagymát, felkockázzuk a fetasajtot, félbevágjuk a koktélparadicsomokat.

A tojásokat felverjük, összekeverjük a tejföllel, belekeverünk egy kis feketeborsot is. Oregánóval is fűszerezhetjük.

Beletesszük a masszába a fetát, a hagymát, a paradicsomot, az olajbogyót.

Előmelegített sütőben (175 fok) 25 percig sütjük.

És mit mondott a Görög Quiche? Ne csak együnk, igyunk is. Mondjuk egy jóféle villányi vöröset.


Tél van, a korai sötétségben mi tagadás, végigkapcsolgatunk a tévékínálaton, hátha van valami érdekfeszítő. A választásunk többnyire valamelyik dokucsatornára esik, mint a még leginkább nézhető tévéműsort kínáló adóra. Mondjuk mi is lehetne jobb műsor, mint például Az elsüllyedt csatahajók nyomában? Most éppen a dínókról nézünk egy ismeretterjesztő filmet, a valóságnál is valóságosabbnak tűnő felvételekkel, elképesztő adatokkal. Kiderül belőle, hogy a legnagyobb valaha élt élőlény a földön az Argentínában megtalált Argentinoszaurusz, amely 35 méteres, 75 tonnás növényevő volt. Voltak napok, amikor ez a növőgép 40 kilót hízott. Még a lábnyoma is veszélyes volt a többi élőlényre nézve, mert a talajt olyan porózussá tette, hogy nem tudott kimászni belőle az, aki beleesett. Így esett, hogy találtak olyan argentinoszaurusz-lábnyomot, amiben másik 18 élőlény csontvázát lelték meg, akik számára örök csapdává vált az óriás sárkánygyík nyomvonala. Persze a korszerű dokumentumfilmben muszáj véres és naturalista részleteket is mutatni, tehát a történések jó része arról szól, hogy hogyan is ették meg egymást ezek a kedves lények. Mármint a húsevők a növényevőket és persze egymást. Vagy hogyan szorította ki a szuszt a kecses lábikójával az argentinoszaurusz a rátámadó vérengző fenevadakból. Akiknek nem sok esélyük volt vele szemben, valószínűleg csak darabokat téptek ki a hatalmas növényevőből, mintegy négylábon járó élelmiszerraktárnak használva őket – hát ennyit a naturalista részletekről, Önök ismeretterjesztő közszolgálati híreinket olvasták.
Kérdezem a kisfiamat:
-          Nem kéne inkább valami mást nézni, ez olyan félelmetes?!
-          ÁÁÁ, minél félelmetesebbet látok, annál jobban alszom! – tapint rá a dolog lényegére gyermekem.
A filmben látottak aztán többször is terítékre kerülnek. Mármint átvitt értelemben. Hogy milyen szerencse, hogy nem most élnek a dínók.
- Nem is tudtunk volna kifejlődni, ha nem pusztulnak ki. Az őscickány sosem kapott volna lehetőséget rá, hogy fejlődjön.
- Mért, én is cickány voltam? – kérdezi kisebbik gyermekem.
- Nem te, az ősöd. – mondja leánykám. – Az ük-ük-ük-ük. Nem is. Az ó-ó-ó-ó. Nem is. A szép-szép-szép-szép-szépnagymamánk.
Itt egy kis magyarázat következik arról, hogy azért ennél jóval több generáció esett meg az őscickány és köztünk. A lényegről azonban nem hagyja magát elterelni nagyobbik, erős fantáziával megáldott gyermekünk:
- Ha találkozunk, nem is tudtunk volna vele beszélni! (= értsd: nem tudunk cickánynyelven, pedig milyen közeli rokonok vagyunk….)











2012. december 2., vasárnap

Advent: Karácsonyra készülünk – Kacsamáj zsírjában sütve




Idén a hó igazán tudta a dolgát, advent első vasárnapján érkezett. A már úgyis meglevő karácsonyi hangulatot – amelyre egy bécsi puncsozással sikerült ráerősíteni – csak tovább fokozta. Kezdtem is sorolni, hogy miket is fogok majd sütni-főzni. A sort rögtön a kacsamájjal kezdtem, amit meglepetésként rántottam elő a hátam mögül (a teraszról), amikor múlt Karácsonykor megérkeztek szeretett húgaim.

A receptet, amely olyan egyszerű, hogy az gyönyörű, kedvenc szerzőm, Bächer Iván könyvében, az Emberevőben leltem. Az író pediglen Láng György, vendéglős, a Gundel megmentőjének könyvéből kölcsönözte azt. Meríteni csak tiszta forrásból szabad.

Hozzávalók
libamáj, ami jelen esetben kacsa (tekintve, hogy ez még így is igencsak tekintélyes összeget jelent)
libazsír
tej

Tejben pár órán át áztatjuk a májat.

Felolvasztott zsírban mindkét oldalát átpirítjuk.

Kis vizet öntünk alá, óvatosan, nehogy kifröccsenjen. Legjobb, ha egy kicsit félrehúzzuk a tűzről.

Végül zsírjára sütjük. Menet közben egyszer megfordítottam a májat, hogy biztosan átsüljön.

Sózni csak a tányéron szabad!

Áttettem a kisült májat egy szép jénaiba és a teraszon kihűtöttem. Mellé álltam, nehogy egy érdeklődő állat, éhes macska, kíváncsi menyét belekotnyeleskedjen. Szerencsére jó hideg volt, még jeget is találtam az edény alá, nem kellett sokáig őriznem a kincsemet.

Pirítóson, édes lilahagymával ettük.

Tojásmentes.
Gluténmentes.


A kislányom, aki már szinte nagy, átöleli a nyakamat és ezt mondja:
- Anyu, tudtad, hogy neked csillog a szemed a legszebben a világon?
Mit is mondhattam volna erre? Hát azt, hogy azért kislányom, mert Titeket nézlek.

Békés adventet, sok szép pillanatot kívánok mindannyiunknak.