Szalonnával tűzdelt tejfölös gyöngytyúk krokettel körítve, húslevessel előtte

A téli szünet jó, mert tele van várakozással meg örömmel meg illatokkal.

A téli szünet jó, mert eggnogot lehet inni a meleg szobában, miközben kint ropog a hó. Vagy dörög az ég. Kinek-kinek globális felmelegedése szerint.

A téli szünet jó, mert lehet társasjátékozni. Ha a gyerekek megunták, akkor indulhat az igazi vérre menő küzdelem.

A téli szünet jó, mert végtelenített üzemmódban lehet filmezni. Akár pizsamában egész nap.

A téli szünet jó, mert sokat lehet olvasni. Reggel, ágyban.

Vagy betakargatni csöppjeinket, lelopózni korán a nappaliba és egyedül nesz(t)ezni. Anélkül, hogy 180 fokos szögben kitekerve a fejünket, újra megtekintenénk a teljes táncelőadást, vagy a legújabb kunsztokat. (Majdnem mindent – mosogatás, főzés, kertészkedés, blogírás – 180 fokban kitekert fejjel csinálok.) Persze, hogy tudom, mi lesz a beszélgetés forgatókönyve, ha kisebbikem utánam jön:

-        Azt tudod, hogy én előbb keltem fel? - kérdi ő.

-        Tényleg? És az nem számít, hogy még a sötétben betakargattalak, miközben mélyen aludtál?

-        Nem, én már éjjel egykor fent voltam!

Hm. A dac útjai kifürkészhetetlenek.

Szalonnával tűzdelt tejfölös gyöngytyúk krokettel körítve, húslevessel előtte

A gyöngytyúk, bár háziállat, az íze mégis olyan, mintha vadat ennénk. Első találkozásaim a gyöngytyúkokkal a Feneketlen-tó közelében estek meg. Ki tudja miért, a budai óvoda környékén gyakran parkolt a hetvenes évek közepén egy kamion, aminek kis rekeszeiben a gyöngytyúkok, ezek a gyönyörű állatok ültek. Annyira tetszettek, sokáig nem voltam hajlandó megenni őket. Végül győzött az ízük. Kisleányom is meggyőzte magát, hogy megeheti az őzpörköltet, emígyen: „Egyem meg Bambit? Bambi nem csak aranyos, hanem az íze is jó!”

Azért is szeretem ezt az ételt, mert leves és második fogás is lesz belőle. Azonkívül finom, még nem volt olyan vendég, aki a krokettel ne tunkolta volna az asztalnál a tálból, majd a konyhában a tepsiből a szaft maradékát. A hús persze huss, már régen elfogyott. Karácsony környéki vendégeink, barátaink, rokonaink és üzletfeleink könnyen találkozhatnak ezzel a menüvel a mi asztalunknál.

Gyöngytyúk és leves

Hozzávalók

2 gyöngytyúk – a gyöngytyúk elég kicsi állat, családi asztalra egy nem lesz elegendő

Füstölt szalonna csíkokra vágva

Leveszöldségek ízlés szerint (a zellert lehetőleg ne hagyjuk ki)

Sok tejföl

Majoranna

Só

Bors

levestészta

A tyúkokat megtisztítjuk, ha szükséges, a szalonnacsíkokat egyenletesen elrendezve a bőre alá tűzzük. Profik tehetik ezt spékelőtűvel (vö. Speck = szalonna, németül). Akinek ilyen nincs, mint ahogyan nekem sem, egyszerűen szúrjon egy éles késsel lyukat a bőrébe és tolja be rajta a szalonnacsíkot. Nagyon egyszerű.

Elkészítjük a húslevest: a gyöngytyúkokat és a hagymafejeket feltesszük főni. A fővő levest lehabozzuk, majd a megtisztított leveszöldségeket és a sót, egész borsot hozzátesszük.

Amikor a hús már félig megfőtt, és az ízéből valamennyit már átadott a levesnek, kivesszük a lábosból, feldaraboljuk, és amennyire lehet, kicsontozzuk (a combokból nem szoktam kivenni a csontot), majd tepsibe helyezzük. Lehetőleg az egyes darabok minél jobban maradjanak egyben. A leves levét sok tejföllel összekeverjük, óvatosan adagolva a forró levet, hogy a tejföl össze ne ugorjon. Leöntjük vele a gyöngytyúkokat úgy, hogy a tejfölös elegy ellepje. Majorannával meghintjük a húsokat és 175 fokon sütni kezdjük.

Sütés közben időről időre (negyedóránként) locsolgatjuk a saját levével. Addig sütjük, amíg be nem sűrűsödik körülötte, rajta a tejfölös lé, és a hús meg nem puhul.

Közben a levest gyöngyözve készre főzzük, és ne feledkezzünk el a levesbetétről sem, ami nálam csakis cérnametélt lehet.

Krokett

Nem írok mennyiséget, mert nem lehet elrontani. Legfeljebb sok lesz. Elfogy, nyugi.

Hozzávalók

Krumpli

Liszt

Só

Zsemlemorzsa

Étolaj a sütéshez

A krumplit héjában megfőzzük, lehúzzuk a héját és kihűtjük.

Krumplinyomón áttörjük.

Hozzákeverünk sót és annyi lisztet, hogy jól gyúrható legyen. Lassan adagoljuk, nem kell sok hozzá.

Kroketteket formázunk belőle, és zsemlemorzsában meghempergetjük.

Forró olajban kisütjük, szalvétára helyezzük, hogy felitassuk a fölösleges olajat.

Tojásmentes.

Dackorszak. Azt hiszem, diplomázhatnék belőle. Rendkívüli akarattal, érzelmi töltettel, képzelőerővel, makacssággal megáldott nagyobbikom, eszes lánykám olyan színvonalú és hosszúságú dackorszakot produkált, közvetlenül a többemberes babakorszaka után (= több ember szükséges a gyermek sírásmentesen tartásához a nap 24 óráján keresztül, ami nem jelenti azt, hogy rendelkezésre is áll ez a több ember), hogy viccesen azt szoktam mondani, biztosan átmenet nélkül fogunk átkerülni a dackorszakból a kamaszkorba.

   Volt, hogy az csúszott ki meggondolatlanul a számon, hogy „ha nem hagyod abba, pszichológushoz viszlek!”. Ami duplán butaság, mert egyrészt semmi bajom a pszichológusokkal, sőt, másrészt, ha egyszer tényleg szükség lesz rá, akkor büntetésszámba fog menni. Amikor a téli sötétségben megérkeztünk egy ügyintéző hely kihalt udvarára, arra lettem figyelmes, hogy egyre nagyobb csönd honol a hátsó üléseken. Majd egy remegő hangocska szólalt meg:

- A pszihihihihohoholóóógushoz jöttünk? – a röhögéstől majdnem kidőltem a kocsi ajtaján. Végül pszichológus nélkül is rendeződtek a soraink, voltak nyugodt éveink, és bár itt van, a kamaszkor nem támad olyan erővel (talán megszolgáltam már a magamét, mondja a remény hangja). Viszont kísértetiesen emlékeztet a dackorszakra. Bármit ajánlok fel, nem jó. Sem az ellenkezője. Sem az összes, a helyzetből lehetségesen következő ügylefolyás. Bármit is javasol a szülő, az idegesítő. Nem kicsit, nagyon.

-        Mért beszélsz velem így? – kérdezem én, a nyugalom rutinjával és a tehetetlenség érvrendszerével.

-        Nem beszélek így!

-        Dacos vagy.

-        Nem vagyok dacos!!! – olyan szenvedély árad a szavakból, hogy azt a Nemzeti Színház színészei is megirigyelhetnék. Ezen az elvetemült szülő hangosan és szívből jövően röhög. Fejlett (ön)kritikai érzékkel megáldott gyermeke pedig vele. Ettől persze még ez a párbeszéd heti rendszerességgel lezajlik. A szülő szíve pedig titkon reméli, hogy gyermekét elég önérvényesítő szándékkal sikerült felvérteznie a jövőre nézve.

(Sőt, lenyugodva még el is játsszuk mindketten a szenvedélyes mondatokat, de döntenie az arra alkalmas helyzetekben ettől függetlenül még neki kell.)

Borban sült kacsamell rozmaringgal, gombával, szalonnás nokedlivel tálalva

-Jijiiii dejeeeee! – ez volt az első mondat, amit a kisfiam kimondott és persze csak az anyai fül értette, hogy azt jelenti, ’Mimi, gyere!’. Egészen pontosan az anyai és a nővéri fül, hiszen a kislányom tudta, hogy őt hívja a testvére játszani. Neki szólt tehát az első mondat. A mindig vidám, sok mókát ismerő, megnevettető, a világról mindent tudó, a halandzsanyelvet tökéletesen (meg Anyulnál is jobban) dekódoló, a megvigasztaló, a közös játékra mindig kapható, a versenyfutó, együttrollerező, hintáztató, a vasárnapi reggelen mesétmondó, a bunkit építő, a napköziből kivevő, leckében segítő, az edzésre kísérő, a szülők távollétében vigyázó és szerető nővérnek.

Amikor Mimi Anyult elkísérte a „babamoziba”, azt mondta neki az orvos:

- Mégsem Húgod lesz, hanem kisöcséd! – amin valljuk be Anyul és Apul igencsak elámult, tekintve, hogy a nagy napig már nem volt túl sok idő hátra és az első rózsaszín ruhácskák már ott lapultak a kis komód fiókjában. Nos, Mimi ekkor is tudta, hogy mit akar, hogy nem véletlenül kell minden szembejövő babakocsist megállítani és a kisbaba neve és kora után érdeklődni, mert Mimi nem mást szeretne, mint testvérkét, legyen az fiú, vagy lány, Mimi ezt válaszolta tehát az orvosnak:

- Én akkor is szeretni fogom!

És ez így is van azóta is, kölcsönösen, hiába a korkülönbség, hiába a nembeli különbség, hiába ébredt a „nép” a tudatára és hiába kezdett lázongani a „fennhatóság” ellen. A hosszú hét végén, a sok iskola, lecke, különóra után, még mindig tudnak együtt játszani. Látom, hogy „hiányoztak” egymásnak a feladatok sodrásában.

Borban sült kacsamell rozmaringgal, gombával, szalonnás nokedlivel tálalva

Amíg gyermekeim lefoglalják egymást, engem lefoglal a konyha. Vagy én a konyhát. Mostanában feltűnt a hentes-pultban a kacsamell-filé. Nohát, mit is csináljunk vele?

Hozzávalók

Kacsamellfilé

Füstölt szalonna

Fehér bor

Friss rozmaring

Kis fejű barna sampinyon

Só

 (nem írok mennyiséget, elronthatatlan)

A füstölt szalonnát felkockázzuk és megpirítjuk egy mély serpenyőben. A sült szalonnakockákat és a kisült zsír felét kivesszük az edényből és külön-külön félretesszük. Célszerű a szalonnazsírt abba az edénybe tenni, amibe a kifőtt nokedlit tesszük majd.

A kacsamelleket egymás után mindkét oldalán megpirítjuk, és szintén félretesszük, amíg mindegyik kisül.

Ha ezzel kész vagyunk, felöntjük a kisült szalonnazsírt borral. És addig kevergetjük, amíg a lesült pörcdarabok elválnak az edény faláról. Visszatesszük a kacsamelleket és kiegészítjük a bort úgy, hogy ellepje a melleket. Hozzátesszük a gombafejeket. Megszórjuk rozmaringlevelekkel, és enyhén megsózzuk.

Addig főzzük, amíg a bor lényegében véve le nem fő róla, csak egy kisebb szaft marad belőle. Időnként óvatosan elrendezzük a kacsamelleket, hogy minden része átfőjön.

Elkészítjük a nokedlit. Összekeverjük a szalonnazsírral, hogy ne ragadjon, és a tetejét megszórjuk a kisült szalonnakockákkal.

Tejfehérjementes.

Az aprónép öntudatára ébredt és lázongani kezdett. így hozzánk is beköszöntött a testvéri viták ideje.

A testvéri küzdelmeket rafináltan is lehet vívni. Kisnagylányunk például emígyen szól hozzánk az öccsével folytatott szópárbaj után:

- Anyukám, Apukám, ne haragudjatok, hogy a Krisi rajtam keresztül azt tanulta meg, hogy a nagyobbakkal lehet csúnyán beszélni!

Vita után viszont ki kéne békülni, hogy lehessen folytatni a játékot.

-          Krisi, ne veszekedjünk!

-          Jó.

-          Miért veszekedtünk, tiszta hülyék vagyunk, hogy veszekszünk.

-          Én nem! – és megint kihúztuk a „Vissza a startmezőre!” – szerencsekártyát.

A szülőnek nem könnyű úgy igazságosnak lenni a testvérek között, hogy nagy lánya és kis fia van. Úgy adni jogokat és úgy kérni kötelezettségeket, hogy minden gyerek úgy érezze, igazságos helyzetben van. Hiszen a testvérféltékenységi háborúkat a szülők figyelméért és szeretetéért vívják. Jó, ha az embernek olyan okos nagylánya van, aki átlát a szitán, és azt kérdezi:

- Én nem tettetem magam cuki mókusnak, mint Krisi, de azért ugye szeretsz?

Hát persze, hogy imádjuk!  

Kókuszos csokoládés pite

Észak-Amerika a Hálaadást, ezt a nagyon amerikai, mégis európai gyökerű ünnepet ülte a napokban, amely az Egyesült Államokban hagyományosan november 4. csütörtökjére, Kanadában pedig október második hétfőjére esik. A Hálaadás ünnepének története VIII. Henrik uralkodásának idejére nyúlik vissza. A reformáció, mely Henriknek a válást tette lehetővé, változtatni kívánt a számos egyházi ünnepen is. Ezekből 95 volt egy évben (régi szép idők!), amihez hozzávéve az 52 vasárnapot, nagyjából megkapjuk a mai kor szabad szombatjait és fizetett szabadnapjait is tartalmazó naptárát. Ez bizony soknak számított a reformátorok szemében, és az egyházi ünnepnapok számát 27-re csökkentették. A puritánok az összes egyházi ünnepet meg kívánták szüntetni – a Karácsonyt és a Húsvétot is – és olyan új ünnepeket hoztak létre, mint a Böjt Napjai (Days of Fasting), amelyek a váratlan, fentről elrendelt katasztrófákra reagáltak, valamint a Hálaadás Napjai (Days of Thanksgiving), amelyek az Istentől jövő áldásokért mondanak hálát. 

   Ezt a hagyományt vitték magukkal az Újvilágba a kivándorló puritánok. Az első írásos feljegyzés az első Hálaadás-napi ünnepről 1621-ből, az új angliai Playmouthból származik. Ezen a napon az ünneplők valóban átélhették a Hálaadás szó értelmét. Az egybegyűltek az előző évben, 1620. november 11-én érkeztek az angliai Playmouth városából a Mayflower fedélzetén. Már az utazás is kimerítő volt, betegségek pusztítottak az utasok között. A hajó a lehorgonyzás után télre az öbölben maradt. Az utasok a fedélzeten laktak, és élelmet kerestek a parton. Tavasszal a hajó visszaindult Angliába, az életben maradt 102 utas pedig megpróbált boldogulni, vagyis szó szerint életben maradni. Ebben segítették őket a wampanoag indiánok, megtanították nekik a helyi halászatot, vadászatot, a kukoricatermelést és a juharszirup kinyerését. Az első szüret után, 1621-ben ünnepelte meg az életben maradt 51 (!) telepes, közösen az indiánokkal az első Hálaadás napját amerikai földön. A területből azután a Playmouth-kolónia fővárosa lett. A Hálaadás mostani hagyományait, melynek szerves és elengedhetetlen tartozéka a sült pulyka és a sütőtökös pite, a XIX. század végén, a XX. század elején alakították ki, a polgárháború ütötte sebek begyógyítására, az egységes nemzeti identitás kialakításának segítésére.

  A Hálaadásnak, a szüret, a termények betakarítása utáni köszönetmondásnak Európában is vannak hagyományai. Ilyen a német Erntedankfest, amiből a mai Oktoberfest nőtte ki magát. Valamint a Márton-napi vigasságok, mert a hagyomány szerint ezen a napon fizették ki a cselédek, szolgálók, tanítók, papok, pásztorok éves munkadíját. A Márton-napi járandóság részét képezte a liba is.

   A puritánok jó helyre mentek, ha az Újvilág felé vették útjukat, hiszen az akkori körülmények talán még az 52 vasárnap munka nélkül való eltöltését sem tették lehetővé. Tartok tőle, hogy gyakran volt okuk Böjti Napokat tartani a rájuk törő katasztrófák miatt és igencsak hálásnak kellett lenniük a legkisebb jóért is. Mégis tudtak a kevésből is szépet alkotni, ennek a megnyilvánulása a maradékokból készülő foltvarrás, vagy a nagyszerű, kevés alapanyagból, kevés eszközzel (vö. hozzávalók kiméréséhez bögre, mint mértékegység) és lehetőleg gyorsan elkészült ételek is. Igazi népművészet az övék, felesleges cirkalmak nélkül. Tiszta forrás. Mint a népzene. Gyakran visszatérő beszédtémánk leánykámmal, hogy melyik zenei stílust választanánk, ha csak egy maradhatna a világon. Nagy csatát vív a swing a latinzenével, miközben a rock már-már becsúszással szereli a világzenét, mégis azt hiszem, ha csak egy maradhat, akkor a népzene lenne az.

Kókuszos, csokoládés pite

Szeretem az amerikai pitekultúrát, ebben is a népiesség, egyszerűség, praktikusság megnyilvánulását látom. Ezt a receptet egy amerikai blogban találtam. Az is igaz, hogy nem nevezném éppen puritán ételnek, de nagyon finom. 

Hozzávalók

A tésztához

2 bögre liszt

Csipetnyi só

¾ bögre vaj vagy margarin (kb. 12 deka, ha valaki hedoniosta módon tartana otthon konyhai mérleget)

6-8 evőkanál hideg víz

10 deka étcsokoládé

A pudinghoz

2/3 bögre kristálycukor

¼ bögre + 1 ek. kukoricakeményítő

Csipetnyi só (az eredeti receptben egy teáskanálnyi van, na ezt például sosem fogom megérteni)

3 bögre édesítetlen kókusztej (egy tejpótlásra szolgáló kókusztej-készítményt választottam, aminek egy része volt csak igazi kókusztej, de az íze így is elég kókuszos volt)

2 ek. vaj

½ bögre kókuszreszelék (ez nem volt benne az eredeti receptben)

4 tojássárgája

1 tk. vanília-kivonat (vaníliás cukor is megteszi)

A tetejére

5-6 deci habtejszín

Porcukor ízlés szerint

Habfixáló

Vanília-kivonat

3 ek. kókuszreszelék megpirítva

Összedolgozzuk a lisztet a sóval és a margarinnal. 3 evőkanalanként hozzáadjuk a hideg vizet. Tényleg összeáll tőle a tészta.

Kinyújtjuk akkorára, hogy szép fodros szélet tudjunk neki hajtogatni. Kizsírozott, lisztezett pitesütő tepsibe tesszük, és csinosan elrendezzük a széleit.

175 fokra előmelegített sütőben kb. 20 perc alatt készre sütjük.

Apróra vágjuk a csokoládét. Amikor a tésztát kivesszük a sütőből, a tetejére szórjuk a csokoládét és egyenletesen elrendezzük rajta. A forró tésztát a csokoládé először elolvad, majd a tészta hűlésével megkeményedik.

A tojássárgájákat egy külön edényben felverjük.

Összekeverjük a keményítőt, a sót, a kókusztejet, a kókuszreszeléket, a cukrot és a vanília-kivonatot egy vastagtalpú acéllábosban. Lassú tűzön, folytonos kevergetés mellett főzni kezdjük. Mielőtt felforrna, meregetünk belőle a tojássárgájákhoz, összekeverjük, többször megismételve a folyamatot. Ha a tojásos elegye kellően meleg, az egészet visszaöntjük a lábosba és forrásig keverjük. Ekkorra be fog sűrűsödni. A tűzről levéve hozzáadunk 2 evőkanál vajat, majd hűlni hagyjuk.

Ha kihűlt a tészta és a krém, akkor a krémet a tésztára simítjuk.

A tejszínhabot keményre verjük a porcukorral, a vanília-kivonattal és a habfixálóval. A puding tetejére simítjuk, és megszórjuk a megpirított kókuszreszelékkel. Hűtőben hagyjuk összeállni.

A recept leírásáig jutottam, amikor gondolkodóba estem, hogy mi legyen a vége. Az élet megadta a választ, mely egy kisebb fajta, de hivatalosan is azzá nyilvánított természeti katasztrófa képében érkezett. Kis falumra sosem látott ónos eső szakadt, a fák pedig az elektromos vezetékekre. Trafóházak robbantak és máris tisztában lehettünk vele, hogy mit is jelent az elektromosság hiánya. Nagy szerencse, hogy van egy kis vaskályhánk és sok gyertyánk. Utolsó 3 szál gyufa is akadt. Aztán meg órás sorbanállás a boltnál, hiszen a faluból nem engedtek ki. Tulajdonképpen az is nagy szerencse, hogy tegnap este még beengedtek. Igaz, hogy tűzoltóautók sorfala közt, akik, mint indiánok a macsetével az őserdőt, úgy vágták a benzines fűrésszel az útra dőlt fákat előttünk.

Még nincs vége, de talán a kiengesztelő Böjtölés Napjai segíthetnének. És ha már túl vagyunk rajta, akkor meghímezhetjük a pólóinkra a „Túléltem a kisszakácsi ónos esőt” feliratot és megtarthatjuk a Hálaadás Napjait. De addig még ki kell élvezni ezt a természeti csodát, mert férjem meglátása szerint, lehet, hogy több ilyen sohasem lesz.